Szervezzük a programokat, festjük a falakat, épül a pultunk. Felmostam kb. 20-szor. Söpörtem is eleget. Az utóbbi 4 hónapban 1 napot pihentem. Ezzel persze nincs baj, hiszen ez hozzátartozik ahhoz, hogy elérjük a célunk.

Felregisztráltunk az összes közösségi média portálra, megtanultuk kiejteni a Tumblr-t, küldjük a képeket, az infókat, hogy időszerűen marketingeljünk. Osztjuk a posztokat, számoljuk a lájkokat.

És vannak helyzetek, amik maguktól találnak ide. Ezt szeretjük a legjobban. Privátban keresett meg bennünket a Nem Privát Színház. Tartottak nálunk egy hétvégi workshopot. Jól érezték magukat, kényelmesen tudtak dolgozni, így az aktuális, hónap végi, mindenki előtt nyitott játékukat is nálunk tartották.

Úgy kezdődött tehát az elmúlt esős vasárnap, hogy felkészültünk a fogadásukra. Tiszta legyen a padló, mosdók ragyogjanak, meleg tea várja a betérőket. Sokan voltunk aznap, résen kellett állni, hogy épp senki ne járja végig a frissen felmosott padlót. Csöppet később érkezett a vártnál a játékos csapat. Ekkorra identitászavarom pont tetőzött. ( A gyerekeim már előzőleg felhívták a figyelmemet, annyi mindent csinálok, hogy pont arra nem jut időm, ami miatt az egészet létrehoztuk. Szeretem a gyerekek bölcsességét. ) Most mit is kell tennem pontosan? Teát porcióznom, törött fénycsövet - magától ugrott ki András kezéből! - sepregetnem, pultot még fényesebbre törölnöm, vagy jó gazda módjára vendégszeretően mulattatni a vendégeket? Igen, ezt mind kell, na de én játszani szeretnék a legjobban! Tehetem, nem tehetem?

Mire idáig eljutottam, a válasz is megszületett: naná, hogy teszem.

Így lettem aktív részese az Akarsz-e játszani? eseménynek.

Persze színházi emberként szeretek mindig mindent jobban tudni. Ismerem a gyakorlatok mögöttes szándékát, nem nehéz megtippelnem, hogy melyik gyakorlatok fogják követni egymást stb. Szóval simán nagyképű vagyok, de azért odaadó. Igen, belegyalogol a lelkembe, amikor utolsó leszek a sorban. Mármint az álljunk be életkor szerint nevű sorban. Szerettem volna, ha nem derül ki, ami első pillantásra mindenkinek nyilvánvaló, hogy néhányan a gyerekeim lehetnének. De, kérem, játszani jöttem, nem szorongani. Az bármikor ráér.

És aztán elvarázsolódom. Önfeledten bégetek, gyújtok tüzet egy nem létező szemüveggel, ahol aztán mindenki felmelegszik és körtáncot jár, holott valójában egyikünk sem látja. Húzom a fiktív lovamat valaki felé, aki magáról nem tudja, hogy állatorvos. Aztán bevallom, hogy igen, én fújtam be 25 évvel ezelőtt poroltóval az autókat egy emeleti ablakból Tatabányán és vakarózom a viszketőportól, akivel viszont valaki más hintette be a tanárát. Közben néhány pillanatra kikapcsolok és elmenekítem a teásbögréket a gyorsan gyaloglók útjából és készítek néhány fotót is, ha már egyszer kiléptem. Majd újra boldogan várom az következő számot egy másik András szájából, mert ez fogja meghatározni a tempót, ahogy csoszogni, tipegni vagy rohanni fogok. És mindezekért fejedelmi a jutalmam: kedvenc játékom, amit bármikor, bármeddig tudnék játszani. A stoppos játék. Most is szeretem, velük is nagyszerű. Imádom, hogy minden szituáció lehet valami más is.

Aztán lecsendesedünk, megosztjuk a tapasztaltakat és nem szeretek kijönni a JÁTÉK-ból. De szeretem, hogy benne voltam.

És köszönettel tartozom - ABC sorrendben - Andrásnak, Ádámnak, Dominónak, Dórinak, Emánuelnek, Marcsinak, Nikónak és Szabolcsnak, hogy csoport voltunk és együtt játszottunk, miközben kint szakadt az eső. És köszönöm magamnak is, hogy mertem kilépni, kinyílni, odahagyva a megszokott szerepkörömet.

Ahogy kezdődött, fejeződjön be úgy:

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,                                                                                                                 játékban élni, mely valóra vált?

Ezzel a bejegyzéssel a privát élményem nem privát immár.